Folyton beleütközöm Szilas Ritába. Amióta ott voltam legújabb kollekciójának bemutatóján, valahogy nem telik el nap, hogy ne látnám valahol ruháit, egy interjút vele, vagy Karafiáthot.
Karafiáth Orsolya kortárs író legutóbb Szilas Ritával működött együtt a gépírónők elnevezésű projectben.
 |
 |
| https://www.facebook.com/la.masni?ref=ts |
" A Gépírónő-projekt hídként köti össze a divatot és a kortárs irodalmat. Ez egyfajta kultúrmisszió, amelynek az a célja, hogy lerombolja a falakat a divat világa és az irodalom között, és népszerűsítse a szépírókat"
Szilas Rita kortárs írónők szövegeiből merített ihletet, ezekből születtek meg az írógép és könyvtáskái, a tervező munkái pedig visszafelé is gondolatokat teremtettek, amelyeket vers formájában vetett papírra Karafiáth például.
 |
| Fotó: Neményi Márton |
A bemutatóról már olvashattatok itt a blogon
http://kat-artik.blogspot.hu/2012/06/olyan-mint-egy-mulo-hobort-szilas-rita.html
Ma reggel azonban rátaláltam Karafiáth Orsolya blogjára és egyik bejegyzésében a versre, amelyet a bemutató alkalmára írt, és ami alá az estén zenét kevertek, hogy a modellek felvonulhassanak alatta.
Íme itt a vers, ami már ott is nagyon tetszett... és most csak egy kicsit zavar, hogy nincs alákeverve a zene és nem Karafiáth olvassa.
Egy régi táska
Szilas Ritának
1.
Elég régóta még csak rá sem néztem.
Hányódott gardróbokban, polcokon.
Rómában vettem, egy kisebb vagyon volt.
És egyszerűen nem hagyhattam ott.
Aztán egyszer csak nem jutott eszembe.
Talán egy reggel éppen nem találtam,
s egy másikba dobáltam be a mindent,
s ez elveszett a többi káoszában.
Itt egy krimi – vajon ki volt a gyilkos?
Egy macskanipp. Kitől kaptam vajon?
Riaszt, hogy tényleg semmi nem hiányzott…
Ahogy magam túl könnyen elhagyom.
2.
Nicsak, egy kulcscsomó. Már nem tudom,
melyik sok-éve-nincs lakást nyitotta.
A költözések, össze, merre, szét…
bezárult címek innen pár sarokra…
s a megtört élben ott a kapkodás.
A konyhapolc szétkarcoló szegélye.
A hely volt rossz, vagy én, ki nem vigyáztam?
Mindegy. Talán alig se venni észre
ahogy az évek szép lassan kikezdik
a bőr formáját, ráncokká simulva;
használni így is, mert használható.
Még él a szín, a forma és a minta.
3.
Emlékszem, hogy rohantam át Budán,
a smink-kísérletre a vár-buszon…
Nem volt nálam tükör, vagy nem találtam,
a végeredmény persze borzalom:
a púder mind az oldalzsebbe landolt,
s a bélésen a rozsdaszínű folt
nyilván a széttört rúzs málló darabja,
vagy a szemhéjtusé, amely kifolyt.
Megmintáztam egy arcot ott, belül.
Nézi a szem az összevisszaságot.
Egy torz mosoly a gyűrődéseken.
Az ismerős fintorba visszalátok.
4.
Jegyzetfüzet, eltűnő dátumokkal.
Semmit se mondó firkák, mondatok.
Azt írtam fontos. S nem dereng a név
mi ismeretlen címhez tartozott.
A sok kacat. Kitört fogú fésű,
egy számla is, leértékelt cipőkről.
Ez megvan: egyiket még fel se vettem.
Ma már kicsit ciki. Miért is őrzöm?!
Riaszt, ahogy minden csak gyűlik egyre.
Lassan az újnak nem marad helye.
Beszél hozzám pár elnyelő rekesz.
„Gyerünk, pakolj ki most! Mindent bele!”
